2025. október 9-12. között a Nemzeti Táncszínházban rendezték meg az Őszi Margó Irodalmi Fesztivált. Filotás Karina tudósítását az első napról itt olvashatják. A második napról Kádár Fruzsina számol be.
A péntek délutáni csúcsforgalomból kivergődve nincs sok időm, az Őszi Margó helyszínéül szolgáló Nemzeti Táncszínházba lépve egyenesen a Nagyterembe vezet az utam. A kabátomat is alig tudom leadni, úgy esek be Babarczy Eszter Apám meghal című kötetének bemutatójára, ahol a nagy tömeg rögtön elcsendesedik, amint Fullajtár Andrea kilép a színpadra. Körbekémlelek, a regényből felolvasott részletek hatására nemcsak a művész, de a közönség soraiban is jó pár ember elérzékenyül. Nehéz felocsúdni, Ott Anna köszöntése váratlanul ér, kell egy kis idő az átkapcsolásra. Egyetlen mondatban úgy foglalható össze a kötet, hogy Babarczy Eszter apja meghal, osztja meg saját benyomását a moderátor, majd rögtön a szerzői olvasatra kíváncsi. Babarczy egyetért a kötet tétjét illetően:
a szó legprózaibb értelmében beszél az apa haláláról,
s arról a részvéttelen részvétről, amellyel a gondozói szerepbe kényszerült lánya mindezt végigkíséri. Két szerep mosódik itt egybe, folytatja Ott, aki szerint izgalmas dualitás jellemzi a kötet elbeszélőjét: gyerekként tűri a még öregkorában is családtagjain zsarnokoskodó apa szeszélyeit, de gondoskodó anyához hasonlóan van mellette a legnehezebb órákban. Hogy melyik volt a dominánsabb? Babarczy őszintén válaszol: egyik oldalon a hideg harag, s a tulajdon reakcióin való megütközés, másikon a végtelen szeretet és a családdá olvadás érzése jellemezte a lelkiállapotát. Az Apám meghal bizonyos értelemben terápiás vállalkozás, naplószerűen, múlt és jelen folyamatos ütköztetésével kísérli meg feldolgozni a szülő elvesztése körüli ellentmondásokat.
A moderátor kiemeli a kötet szokatlan szerkesztésmódját: a leépülés hétköznapiságát megörökítő fiktív naplót lábjegyzetek követik, Ott ezekben véli felfedezni a kötet valódi szívét. A kétségbeesés szülte az E/2-t, vallja be a szerző, a párbeszéd hiánya, amely egész életében megszabta az apjával való kapcsolatát: a haldoklás repetitív ürességét megtörő dialóguskísérletek lehetőséget kínálnak a beszédre, a kimondott, kimondatlan és vélt sérelmek felelevenítésére.
A kapcsolat felfejtésében nem riadt vissza a botrány lehetőségétől sem,
szabályoktól mentesen, bátran szeretett volna írni az őt ért traumákról. Ebben segített a rákdiagnózis, mondja Babarczy, akit a betegsége vett rá arra, hogy két év után kendőzetlenül feldolgozza a 2021-es év eseményeit, mondván, halála előtt ezt még mindenképpen meg akarja írni. Milyen düh lehet egy olyan lányban, aki csak arra vágyott, hogy az apja az apja legyen? – teszi fel a kérdést Ott, innen vezetve át a beszélgetést a kötetben jelentős szerepet kapó teljesítmény- és megfelelési kényszer ellentmondásosságaira. Van, amit nem lehet elérni teljesítménnyel, kezdi a szerző, majd hozzáteszi, életpályájának sokszínűsége is a konstans nyomásnak köszönhető, elmondása szerint ma is erősen dolgozik benne ez a típusú hajtóerő.
Ugyan korábban már többször érintették, Ott most expliciten is rákérdez, hogy mit jelentett tulajdonképpen Babarczyéknál a család fogalma. A szerző némi humorral jegyzi meg, hogy bizonyos értelemben tipikus magyar család voltak, hittek önmaguk felsőbbrendűségében, összezártak, de titkon sokszor utálták egymást. Ebben a sok oldalról diszfunkcionális kapcsolatban a gondozói munka is új kihívásokkal gyarapodik, állapítja meg Ott, aki a továbbiakban arra kíváncsi, hogyan élte meg a szerző édesapja ápolását. Erre nem készít fel a társadalom, vallja be Babarczy, majd a feladat nehézségét hangsúlyozza: saját életét kvázi felfüggesztve kellett gondozóként helytállnia, s ez kettejük viszonyát is egyre terheltebbé tette. Hozzáteszi,
a fokozatos leépülés nem várt ajándékként hozta el a gyengédséget,
az autoriter uralom szertefoszlásával eltűnt, akitől félni kellett, helyét pedig egy olyan öregember vette át, aki kérte, sőt, követelte a szeretetet. Zárásként a moderátor jövőbeli terveiről kérdezi vendégét, aki elárulja, az Apám meghal megírásával pályája új fejezethez érkezett. Úgy érzi, a gyásszal jelentkező megbékélés, a hol bálványozott, hol utált szülő alakjával való leszámolás eloszlatta a sötétséget, nem olyan erős már a kényszer, hogy az alkotás során kizárólag a traumákból építkezzen.
A beszélgetés hatása alól jórészt fel sem eszmélve botorkálok el a Bookline standjához, s bár sok minden csábít a kínálatból, végül nem kérdés, hogy Babarczy kötetét viszem magammal a következő programra. A Kávézószínpadnál letelepedve még éppen van időm pár oldalra, majd kezdetét veszi Mécs Anna Rutin című kötetének bemutatója. A 2018-ban Margó-díjjal jutalmazott szerzőnek ez az első ilyen beszélgetése a fesztiválon, szemmel láthatóan ugyanolyan izgatott, mint az őt hallgató közönség. Legújabb regénye két idősík között váltogatva mutatja be hol egy nő teherbe esésének kálváriáját, hol a szülés utáni első hónapok küzdelmeit. A moderátori székből megszólaló Réz Anna szerint témái tekintetében a kötet akár életrajziként is olvasható, emiatt kíváncsi, hogy a szerző mennyiben tartja művét autofikciósnak. Mécs elmondása alapján bár van tapasztalata a könyvében leírtakkal, úgy érzi, sikerült annyira eltávolítania magától az eseményeket, hogy azok valóban fikcióként tudjanak működni – ezért
mert olyan dolgokat is beleszőni a történetbe, amiket ő magától sosem mondana.
Nehéz olyanról írni, amiben az ember éppen nagyon benne van, de a távolság segít a benyomások továbbgondolásában, az élmény idővel kreációvá válik. Réz kérdésére, hogy mi áll a cím mögött, a szerző kifejti, hogy bár maga a téma természetesen jött, a címadás már jóval több problémát okozott: sok variációt végigpörgetett, amíg végül Kállay Eszter egy versében rátalált az „esti rutin” kifejezésre.
Sokféle rutincselekvés van a kötetben, sűrű a fogalmat övező asszociációs mező, emiatt érezte különösen találónak.
Réz hozzáteszi, ironikusnak találja, hogy bár a kötetcím repetitivitást, tervezettséget sugall, a sors újra és újra átírja a főhős számításait, életéből pontosan az a stabilitás hiányzik, ami segítene úrrá lenni a gyerekvállalással járó kontrollvesztésen.
Ezután a szövegben megszólaló hang ellentmondásosságaira terelődik a beszélgetés: Mécs megerősíti a moderátor állítását, miszerint kifejezetten olyan szereplőt keresett, aki nem fél antipatikussá válni – szerinte könnyű empátiával, esetleg sajnálattal viszonyulni a meddőség vagy az anyává válás nehézségeihez, a kevésbé „vonzó” részeken szeretünk átsiklani. Emiatt is tartotta fontosnak, hogy a terhesség periódusa kimaradjon a történetből,
azokat a testileg-lelkileg kevésbé egyértelmű folyamatokat kívánta megragadni, amelyek többnyire láthatatlanok maradnak.
A beszédmódokkal is ennek szellemében kísérletezett, próbálta érzékeltetni az egyes létállapotok közötti különbségeket. Réz közbeszól, hogy a kötet emellett tele van olyan, az elbeszélőétől elkülönülő hangokkal, amelyek hol tanács, hol számonkérés formájában kommentálják a gyerekvállalással járó döntéseket: a regény nagy részében a főhős hadakozik az őt érő ítéletekkel, orvosok, pszichológusok, jót akaró barátok és idegenek tanácsaival. A probléma nagyon is kézenfekvő:
milyen egy autentikus anyai hang, ha minden prekoncepciót lehámozunk róla?
Talán nincs is ilyen, válaszolja Mécs, aki szerint nagyon nehéz a sok tanács között rátalálni a saját hangunkra, főként az első gyerekünknél. A másodiknál már könnyebb, teszi hozzá nevetve, hiszen akárcsak a vezetésnél, minden úttal egyre magabiztosabban kezeljük a helyzeteket. Szomorú, hogy egy irodalmi műben is ilyen nehéz elgondolni az autentikus anyai hang milyenségét, jegyzi meg Réz.
A Rutin főhőse is képtelen lerázni az elvárások hálóját, még káromkodással kísért dühkitörései során sem tud teljesen felszabadulni.
Az anyaság beszédmódjainál maradva Réz kifejti, kétféle attitűd van, amellyel általában a témához közelítünk: vagy leányálomként tüntetjük fel, a rossz dolgokat elhallgatva, vagy sötét, traumákkal kísért tapasztalatnak mutatjuk. A különféle diskurzusok jelenlétét Mécs is megerősíti, majd hozzáteszi, számára a kettő közötti feszültséget egyedül az tudja némiképp feloldani, ha kis, bizalmas közösségben találkozhat sorstársaival. Innen adódik a kérdés, hogy vajon a Rutin is egy ilyen segítő, anya-anya viszony kiépítését szorgalmazó perspektívából született-e. A szerző elismeri,
egyfajta önismereti tükörként, az emlékezés terepeként kötete valóban lehetővé teszi a kapcsolódást szerző és olvasó között,
és olyan élményekből táplálkozik, amelyekről csak ritkán beszélünk. Utolsó kérdésként Réz jövőbeli terveiről faggatja a szerzőt, mire Mécs elárulja, egy ideig nem tervez hasonlóan személyes hangvételű regényt írni, most inkább olyan témák foglalkoztatják, amelyek kivezetnek a család köréből.
A végszót követő tapsot jóformán meg sem várva rohanok át a Könyves Magazin színpadára, hogy a nap zárásaként még elcsípjem Tonio Schachinger kettős kötetbemutatóját. Kissé éles a váltás, de nem bánom, az előző beszélgetések megterhelő témái után jóleső zsibbadtsággal merülök el a foci és a videójátékok számomra idegen világában. Különleges nap volt a tegnapi, s nem csak a Nobel miatt – köszönti a jelenlévőket a moderátor, Egri Viktor, utalva az osztrák válogatott San Marino feletti győzelmére a vb-selejtezőn, és a kijelentése jól megalapozza az est könnyed hangulatát. A sportkommentátorként is dolgozó Egri bevallja, hogy a Nem úgy, mint ti olvasásakor megkísérelte „lebuktatni a szerzőt”: valódi rajongás vagy alapos kutatómunka áll a regényvilág kidolgozottságának hátterében? A foci, az végtelen, kezdi Schachinger, majd hozzáteszi, bár régebben rendszeresen követte a különféle mérkőzéseket, időhiány miatt ma már főként csak az osztrák nemzeti válogatott meccseit kíséri figyelemmel.
Ahogyan sokan mások, gyerekként ő is focistának készült, s ugyan az élet közbeszólt, még mindig nagyon szereti a sportot,
íróként pedig különösen hasznosnak bizonyul, hogy alaposan ismeri ezt a világot. Egri erre némiképp hitetlenkedve jegyzi meg, hogy a regény maga tényleg olyan, mintha egy valóságos fociőrült tollából származna, a főhős alakján kívül minden más esemény és szereplő részletesen megfeleltethető a valóságnak. Adott a kérdés: a sportág népszerűségét leszámítva miért éppen focisták állnak a Nem úgy, mint ti középpontjában? A sportolókkal készített interjúknak többnyire nincs mélységük, kezdi a szerző, majd hozzáteszi,
nézőként sokszor azt hisszük, ismerjük a játékosokat, pedig valójában fogalmunk sincs, hogy mi zajlik bennük a pályán vagy azon kívül.
Jól megkomponált médiaszerepléseken alapuló feltételezéseket működtetünk, amelyek többnyire nem egyeznek a játékosok valódi énjével, s ennek az ellentmondásnak a feloldásában segít az irodalom, amely kitölti a hiányt.
Egri a következőkben arra kíváncsi, hogyan sikerült a szerzőnek ilyen tökéletesen azonosulnia a választott szereppel. Schachinger szerint íróként mindig el kell merülni a karakterben, hiszen bármennyire alapos kutatómunkát végezzen is az ember, mindig ott a félelem, hogy a nála hozzáértőbb olvasó pontatlanságot fedez fel a szövegben. Hangsúlyozza,
számára íráskor megkerülhetetlen a választott közeg vagy szubkultúra beható ismerete,
második regényén dolgozva például többórányi gameplayt nézett végig, hogy megértse a világot, amelyben a főhőse mozog. Az Age of Empires II. nevű számítógépes játékot középpontba állító Valós idők főhőse az előző kötet focistájához hasonlóan kiemelkedő játékos, a két regény között sok a párhuzam. Nem szeretem a disztópiákat, mondja Schachinger, majd kifejti, egy fiktív világ megálmodásánál számára jóval izgalmasabb az a valós kontextus, amely hitelessé teszi a történetet. A személyi jogok védelme az egyedüli ok, amiért szükség van a fikcióra, jegyzi meg nevetve, osztatlan sikert aratva ezzel a közönség soraiban. A következőkben a moderátor arra kéri meghívottját, fejtse ki, mit tart regénye legfontosabb motívumának.
A szerző szerint mindkét kötetében a szeretet megélése képezi az egyik legerősebb cselekményszálat,
és ezzel magyarázza a regények eltérő felépítését is: amíg a Nem úgy mint, ti-ben már az első oldalakon megjelenik a szerelem, addig a Valós időkben az érzelmek kiteljesedése a történet második felére összpontosul, kamaszhősének felnövésével háttérbe szorul az iskola, helyét a romantikus kapcsolatok elmélyülése veszi át. Alig veszem észre, s vége a bemutatónak, a lenti szintről felszűrődő zajokból ítélve már jócskán benne járhatunk az estében, ideje hazaindulni. Koncert lesz, az előcsarnokban még sokan lézengenek, amikor jegyzetfüzettel a hónom alatt kisietek az épületből – fáradt vagyok, mégis izgatott, fejben pedig már most azt számolom, milyen programokra jövök vissza holnap.
Őszi Margó Irodalmi Fesztivál, Budapest, Nemzeti Táncszínház, 2025. október 10.
A borítófotót Alföldi Dániel István készítette.
